„HOGY GYŐZELEMMEL TÁVOZUNK innen, talán egy kicsit több, mint amit megérdemeltünk volna" – értékelt Arne Slot, miután csapata, a Liverpool játékosai egygólos előny birtokában vonulhattak a zuhany alá a Paris Saint-Germain elleni szerdai Bajnokok Ligája-mérkőzést követően. Nyilatkozatai alapján a holland trénert eddig sem sorolhattuk a kamuzó szakemberek közé, vélhetően ezúttal sem adott mást, csak mi lényege. Még egy strófa erejéig talán érdemes a Madách Imre Luciferjétől kölcsönzött helyzetértékelés nyomvonalán továbbhaladni. Mert az örök főgonosz – a szerzői instrukcióknak megfelelően – az angyalokra mutatva így folytatja: „Dicsér eléggé e hitvány sereg , / És illik is, hogy ők dicsérjenek. / Te szülted őket, mint árnyát a fény, / De mindöröktől fogva élek én."
Ki mondhatna ellent, hogy e sorokat akár a futball sohasem múló csalárdságára is érvényesnek tekinthetnénk? Hogy az időtlen mondanivalót minden dimenzióban közelebb hozzuk: a nyolcaddöntő első, párizsi mérkőzésén a vendéglátók 27-szer lőttek kapura, míg az idén szinte mindenkit maga alá gyűrő Liverpool csak két (!) alkalommal, és abból is csak az egyik találta el a franciák kapuját. Abból született viszont a győztes gól, amely jócskán megrázta a sportág törvényszerűségeibe vetett hit világát. Többek között olyan, meggyőződésem szerint rövidesen klasszikussá érlelődő megállapításokat generálva, mint amilyenre a korábbi Liverpool-játékos, Jamie Carragher – ezúttal a Sky Sports szakkommentátori minőségében – ragadtatta magát. „Ez az egyik legnagyobb rablás, amit valaha láthattunk a labdarúgásban. Nem tudom elhinni, amit most láttam, a PSG kiemelkedően játszott, egyértelműen felülmúlta a Liverpoolt" – idézte a Daily Mail című lap Carragher szavait.
Nem kétséges, hogy mindenki az ideális változatot kedveli: a kedvencek látványos játékkal, sok gólt lőve, még több helyzetet teremtve, lehetőleg izgalommentesen győzzenek. Ilyenkor tökéletesen kerek a világ, akkor is süt a nap, ha amúgy de facto szakad az eső. A hasonló lelkiállapotok szülik az olyasfajta logikai bukfenceket is, mint amilyen a „mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk", de mi értelme is lenne ilyen apróságokkal szembesíteni, mondjuk, a Fradi-tábort – és itt nemcsak a kemény mag kevésbé nyelvérzékeny tagjaira gondolok.
Ha más állítja győzelmük érdemtelenségét, bizonyára magára vonja a Liverpool-tábor haragját, így viszont, hogy maga Slot mondja, van esély rá, hogy alapjaiban megváltozzon a helyzet. Mi több, szinte garancia kínálkozik arra, hogy a párizsi szinkópa után a „vörösök" visszataláljanak a szép kerek harmóniákhoz. Mert hasonló eset – amikor a pályáról végletekig lejátszott együttes a meccs végén talál egy gólt, és azzal gyakorlatilag lenullázza a korábbi másfél órában történteket – sokszor előfordult már a sportág történetében. Néha pusztán a szerencsének köszönhetően, de leginkább kivételes kapusteljesítménnyel kombinálva, ami nemcsak a védhetetlennek tetsző lövések ártalmatlanítására alkalmas, de arra is bőven jó, hogy fokozatosan elbizonytalanítsa a próbálkozókat. Az ily módon beékelődő ütemkésések aztán csak könnyítenek a védők dolgán, növelik az adott pillanatban romokban heverő csapat tagjainak önbizalmát. Párizsban az utolsó fél órában látni véltem, amint az amúgy sem kimondottan csapatjátékos Dembélé a megszokottnál is többször tolt még egyet a labdán, annak minden káros következményével.
A mérkőzés legjobbjának választott Alisson kapus is úgy gondolja, hogy vélhetően élete eddigi legjobb meccsét játszotta, és ez nem merült ki pusztán ama három ziccer elképesztő hárításában, olyan beadások tömkelegét fogta-ütötte ki, amelyek célzottjai ajtó-ablak helyzetben érkeztek a „vonal" végén. A megfoghatatlan bravúrok mellett azonban legalább annyira megmagyarázhatatlan annak a tompaságnak a „természetrajza", amely a mérkőzés egészében jellemezte a Liverpoolt. Önmagában nem újdonság, hogy olyan csapattal kerültek szembe, amely nagyon jó a labdabirtoklásban, klasszis szélsőket képes felvonultatni, s bármelyik együttes ellen képes dominálni az egy az egy elleni szituációkat. Az viszont váratlan meglepetés volt, hogy mindössze négy-öt olyan esetet számolhattunk össze, amikor a Manchester City ellen lenyűgöző produkciót bemutató alakulatnak sikerült meglódulnia az ellenfél kapuja felé. Az ezúttal is elsősorban Szoboszlai nevéhez fűződő gyorsítások azonban az utolsó átadásnál érvényüket veszítették – nem mindig a magyar sztár hibájából –, mintha épp akkor égett volna el az utolsó csepp üzemanyag. Talán azért, mert közben annyit kellett védekezniük, hogy az minden energiát felemésztett.
A frissesség persze nem pusztán fizikai állóképesség kérdése, mentális fáradtság is hordozhatja a jelzett hibák kódját. A Liverpoolnál ezt a többfrontos igénybevétel is indokolhatja, ezek mindegyikében egyre kivédhetetlenebbül számítanak immár topfavoritnak, aminek terhét csak az ismerheti, aki maga is volt már hasonló helyzetben. A „vörösök" számára most az egyik legnagyobb kihívás, hogy sikerüljön olyan polcra helyezni a PSG elleni, a győzelem ellenére is inkább negatív kicsengésű meccs emlékét, ahonnan nem tűnik azonnal szembe. Elég, ha sikerül rövid távon feldolgozni a megalázottság traumáját, nem hiányzik még az is, ha valami folyamatosan emlékezteti az embert saját esendőségére.
Kevéssel korábban azt mondtam, hogy volt már rá példa a világtörténelemben, amikor egy agyonnyert meccs úszott el érthetetlen módon. Nem a berni döntővel való példálózás következik, a párhuzam azonban változatlanul magyar érdekeltségű. Az 1962-es chilei világbajnokság negyeddöntőjében játszott magyar–csehszlovák mérkőzés koreográfiája annyiban mindenképpen eltér a párizsitól, hogy Scherer 13. percben szerzett gólja után végig vezettek az északi szomszédok, ám az azt követő csaknem 80 percről készült valamennyi összefoglaló kizárólag kimaradó magyar helyzetekről szól, valamint Schrojf kapus páratlan napjáról, amelyen mindent megfogott vagy kiütött, amit lehetett. Amit meg nem, azt nem adta meg a bíró: idén immár 63 éve lesz, hogy átkozzuk a szovjet Latisev játékvezető nevét, aki érvénytelenítette Tichy szabadrúgásgólját. Az a meccs volt, amelyen gyakorlatilag egyetlen csapat volt a pályán, mégsem az lett a győztes.
A labdarúgás, általában a sport igazságosságáról alkotott meggyőződésünket mindig alapvetően befolyásolja, hogy épp melyik végén állunk a „dolognak": a kárvallottak vagy a haszonélvezők táborában. Az idehaza Szoboszlai kapcsán fokozottan kedvenccé váló Liverpool miatt most épp az utóbbiak közé sorolódik a magyar futballközvélemény nagyobbik része. És ha igaz, hogy közép- és hosszú távon a futball kiegyenlíti minden tartozását, akkor a BL-visszavágót hiba lenne feltétlen derűlátással várnunk. Személy szerint azonban aligha hiszem, hogy a párizsi történet folytatására számíthatunk, épp a Slot-féle józanság okán. Abban azonban mindenképpen szerencsésnek tekinthető a 2019-es BL-győztes, hogy nem szenvedett tengelytörést a párizsi huppanóban. Ha az angol együttes az idén is elhódítja a BL-serleget, annak értékét az is emelni fogja, hogy közben a párizsihoz hasonló léptékű ütemtévesztést is képes volt túlélni.
Mert Luciferrel szólva: „...nem érzéd-é eszméid közt az űrt, / Mely minden létnek gátjaul vala / S teremtni kényszerültél általa?" A futball és világa tragédiájának ugyanis épp azok az óhatatlanul felbukkanó botlasztók számítanak, amelyek térdre kényszerítenek vagy ellenkezőleg, elhárításuk tovább érlel egy csapatot. Hiszen „együtt teremténk: osztályrészemet / Követelem." Idézet ugyancsak az Úr és Lucifer párbeszédéből.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!